Marossárpatak település rövid bemutatása

 

 

Marossárpatak Marosvásárhely és Szászrégen városok között, a Maros jobb partján fekszik. A község nagy része a Maros, a Sár pataka és a Galambod nevű patak által képezett síkságon terül el. A Sárpatak patak völgyén végighúzódó út köti össze a Maros völgyét a Mezőséggel. A mai község első házai nem itt, hanem, a vajdaszentiványi út mentén egy fennsíkon épültek, ezt bizonyítják az itt talált cserépdarabok. Mivel ott csak 3-4 forrás biztosította a vizet, a lakók lennebb húzódtak a Maros közelébe és így alakult ki a mai Marossárpatak. A római uralom és a népvándorlások után nem tartózkodott itt hosszabb ideig egyetlen népfaj sem, hisz az egyetlen határrészt, a Kamancit kivéve a határrészek mind magyar eredetűek. A folyókból, patakokból hátramaradt sártól, iszaptól kapta nevét Marossárpatak. Községünk adatokkal bizonyítható első birtokosa a Széchenyi család volt. 1325-1340 között Széchenyi Tamás a tulajdonos, aki Tamás, erdélyi vajda néven szerepel a feljegyzésekben. Ennek fia, Széchenyi Kónya, Horvátország és Dalmácia bánja volt és birtokait a király adománya nyomán folyton gyarapította. Ide tartozott Gernyeszeg, Sáromberke, Magyarfülpös és még néhány mezőségi falu. A pártoskodások következtében a Széchenyi család kegyvesztett lett, s így az említett birtokok az Erdélyi család kezébe kerültek. Az Erdélyiek 1636-ig birtokolták a környéket, székhelyük Gernyeszeg volt. Erdélyi István 1602 és 1636 között Torda megye főispánja volt. Birtokai után nem akart hadat állítani a Bethlen István elleni hadjárathoz, így elveszítette a fejedelem kegyét. Halála után feleségétől, Mindszenti Krisztinától, Apafi Mihály elvette birtokait és Teleki Mihálynak adományozta. Az első Teleki, aki Sárpatakon lakott, Teleki Mihály volt (1730-1740 körül). Ennek utódja volt Teleki Lajos, akinek két fia volt: Domokos és Mihály. A két testvér között oszlott meg a vagyon, így épült két kastély az alsó és felső udvarral, neoklasszicista stílusban. A Teleki Domokos féle felső udvar 1933-ban gazdát cserélt. A birtokot minden felszerelésével és a kastéllyal együtt Vaida Voievod Mircea román földbirtokos vásárolta meg. 1937-ben a 435 hold szántót és erdőt, valamint a 12 hold belsőséget a hitelszövetkezeten keresztül, Adorjáni Károly igazgató-tanító közbenjárásával megvásárolta a falu népe. A felső kastély rövidesen egy toldalagi Kövesdi nevű ember kezére került, aki lebontatta és az anyagot eladta. Szegényebbek lettünk egy gyönyörű kastéllyal. Szerencsére, az alsó udvari  kastélyban (1872-ben épült) ma is gyönyörködhetünk. A községünk központjában található épület minden bizonnyal megragadja az átutazók figyelmét, a kastély nem mindennapos látvány. Utolsó gazdája Teleki József volt, a háború után 1945-ben államosították. Ennek az épületnek az idők folyamán többféle rendeltetése volt. Volt iskola, kultúrotthon, gyermekotthon. Jelenleg kórházotthon, több mint 120 nőszemélyt (öregek és fogyatékosok) gondoznak itt az ápolók. Egykor mindkét udvari kastély igényes bútorzattal, étkészlettel, értékes képekkel és gazdag könyvtárral rendelkezett. Mindezek az értékek a háború ideje alatt elkallódtak. Marossárpatak másik műemléke a Teleki-kripta, amely a 19. század első éveiben épült és ide temették egykor a sárpataki Teleki család halottjait. Az épület alakzata az egyiptomi piramisokra emlékeztet. 

A Teleki család sárpataki kriptáját az ún. régi kastély dombjának keleti oldalában vájt üregben alakították ki. Bejárata elé faragott mészkőből készített, piramist idéző falat raktak, ez előtt két zömök dór fejezetes oszlop által tartott, mészkőből faragott gerendák alkotnak portikuszt. A belső tér két oldalfalában alakították ki a sírfülkéket, az ezek fölött található téglalap alakú falfülkéket vélhetően a feliratos sírkövek számára alakították ki. Az épületbelső állapota napjainkban igen rongált, a sírkövek egy része elkallódott, másik része megrongálódott. Napjainkban többek között Teleki Mihály, Teleki Eszter, Teleki Lajos, Teleki Károly rossz állapotban lévő sírkövei találhatóak még meg az épületben. Építése a XIX. század első éveire tehető, és Teleki Domokoshoz, Torda vármegye főispánjához, a marosvásárhelyi Bernády-téri Teleki palota építtetőjéhez köthető: róla tudjuk, hogy szülei, a Teleki család sárpataki ágát megalapító Teleki Lajos és Telekiné Bethlen Kata sírja fölé, az ide készített ?piramis? aljába 1808-ban helyezett latin feliratos sírkövet. Maga az építmény szép erdélyi példája a XVIII?XIX. század fordulóján dívó, klasszicizmusba hajló építészeti formanyelvnek, az egyiptizáló motívumok a napóleoni idők empire ízlésvilágát tükrözik.? (Orbán János művészettörténész leírása, aki kérésemre vetette papírra a rövid ismertetőt)

A református templom 1926-ban épült Sóos Adolf tiszteletes és Székely Miklós gondnok idejében, gyülekezetünk híveinek áldozatkészsége és önkéntes munkájának köszönhetően. Volt egy régi templomunk, amely a 13. században épült barokk stílusban. Eredetileg római katolikus templom volt, a reformáció idején lett református templom. Az épület az idők folyamán nagyon megrongálódott, ezért a presbitérium a gyülekezet beleegyezésével lebonttatta.

            A nyolcosztályos iskola a hatvanas években épült (1967-ben fejezték be), jelenleg közel 300 tanulóval működik, a magyar és román tagozaton 26 pedagógus oktat, nevel.

Településünknek faluújsága van, a Marossárpataki Újság, amely közel hét éve jelent meg először, s azóta kéthavi rendszerességgel minden érdeklődőhöz eljut.

            Teljesen egyedül végzem a lapszerkesztést, anyagot gyűjtök, írok, fényképeket készítek, sokszorosítok, kézbesítek. Van miről írni, beszámolni. Marossárpataknak hagyományőrző huszárcsapata, tánccsoportja, szoborparkja (Szent Istvánnal és az erdélyi fejedelmekkel), falumúzeumja, ifjúsági szervezete, megyei bajnokságban szereplő focicsapata van. Áldozócsütörtökön hagyományos kirakodóvásárt rendeznek itt, március 15-én és augusztus 20-án nagyszabású ünnepségeket, októberben huszárbált. Gyakoriak kulturális rendezvényeink, a népszokások ápolásával, hagyományőrzéssel is foglalkozunk. Marossárpatak nem egy átlagos település, úgy érzem, vannak értékeink, amelyekkel bátran büszkélkedhetünk.

A Marossárpatakért Egyesületet 2004-ben hoztuk létre, hogy támogatást szerezzünk kulturális rendezvényeinkre. Azóta folyamatosan pályázunk.

            Végül néhány jeles marossárpataki személyiség nevét említeném meg, akik később a falu határain túl szolgálták népünket és nemzetünket:

- Sárpataki Márton ? Erdély főjegyzője volt a 17. században,

- Dr. Tavaszy Sándor (1888-1951) ? Erdély tudós teológusa és filozófusa, a Református Egyház püspökhelyettes-főjegyzője

- Kovács Ferenc színházi rendező, Kovács András Ferenc költő édesapja

                                                                                                                                                                      Berekméri Edmond

ADORJÁNI KÁROLY: Marossárpatak története, kézirat

 

-  FALUTÖRTÉNET -

Tanítói sors (régen) Marossárpatakon

 

            A pedagógiai szakirodalmat olvasva a falusi tanítómesterség a 18. századig csupán pénzszerzési lehetőségnek, átmeneti foglalkozásnak számított. A kollégiumot végzett diákok közül többen mentek tanítónak (rektornak), aztán néhány évi tanítás után tovább tanulva papi vagy hivatalnoki szolgálatot választottak.   A 19. század folyamán a nemzet felemelkedését szolgáló hivatásérzettől vezérelve nő a tanító pályán évtizedeket eltöltött családos mesterek száma. Nem volt ritka az a jelenség, amikor a tanítói hivatásérzet apáról fiúra vagy éppen unokára szállott. Ezt a jelenséget látszik igazolni Adorjáni Károly tanítói családtörténete is. Adorjáni Károly egy havadi földműves család gyermekeként indult el a tanítói pályán. A nagyenyedi tanítóképzőben tanítói diplomát szerezve 1898-1950-ig egészen a nyugdíjazásáig tanított Sárpatakon. Közben az első világ-háborúban is rész vett, s ezt tetőzte tovább az orosz hadifogságban töltött szenvedés, megaláztatás. Hat gyermekéből négy: Dezső, Ilona (Siminé), Mária (Cukri), István ? a tanítói pályát választotta. Unokái: Emma (Nusi), Margó, Marika, Klári, Katalin, dédunokái közül: Zsuzsa, József, Zoltán, Mária, valamennyien tanítói vagy tanári diplomát szereztek. Egy másik tapasztalható jelenség pedig az volt, hogy a tanítómesterek soraiban egyetlen arisztokrata eredetűt nem találunk. ?Talán egyetlen foglalkozás sem volt annyira lenézett, mint a mesteri pálya, ha valaki tanítónak vallotta magát, az megvetést, jobbik esetben sajnálkozást váltott ki.? (Gheorghe Baritiu, Parti alese din istoria Transilvaniei, II. Sibiu, 1890, pag. 635.) Az iskolamester, tanító biztosítása az egyházközség feladata volt. Az üres állást meghirdették a Néptanítók lapjában vagy az Egyházi és Iskolai Szemlében, közölve egyúttal a tanítónak járó javadalmazást is. A legtöbb esetben a tanító a lelkész fizetésének a felét, de nem volt ritka eset az, amikor csak egyharmadát kapta. Egyházi, zsinati határozatban szögezték le, hogy ?azon egyházakban, amelyekben tanító nem létezik, lelkésznek tétessék kötelezővé, legalább télen át, hetenként, ha nem többször négy délelőtt iskolát tartani.?

A falu tanítómesterének a megválasztása csak egy évig volt érvényes. A választást eleinte a pap (a 17. században), majd az egyházmegye választotta meg. A választás csak abban az esetben volt meghosszabbítható, ha a mester munkájával elégedettek voltak. Később a megüresedett tanítói állást előre meghirdetett pályázattal lehet elfogadni. A pályázatra jelentkezők nyilvánosan vizsgáztak a falu hívei előtt, s az nyerte meg az állást, aki több szavazatot kapott. Esperesi vizitációk alkalmával, nemcsak az egyház munkáját ellenőrizték, hanem áttekintették és értékelték a mester munkáját is. Megvizsgálva a Sárpatakon tanító iskolamesterek névsorát, megállapítható, hogy nagy a tanítók mozgása. A megfelelő adatok hiányában nem ismerjük az 1773 előtti mesterek nevét, de feltehetően a helybéli származásúak azok voltak, akikkel meg voltak elégedve a település lakói.Kezdetben a sárpataki iskola több mint egy évszázadon át egy tanerős iskola volt. A második tanítói állást 1890-ben hagyta jóvá a Közoktatásügyi Minisztérium. 1935-től három, 1940-tő négy tanerő végezte az oktatói, nevelői munkát (Adorjáni Károly, Szántó István, Rend Margit, Bíróné Adorjáni Ilona).Valamennyi tanító 1948 előtt a nagyenyedi, a kolozsvári, az udvarhelyi, a balázsfalvi tanítóképzőben szerzett szakképesítést. A tanügyi reform után tovább nő a pedagógusok száma, akiknek többsége szakképzetlen. A szakképzett pedagógusok több évtizeden át, míg a szakképesítés nélküliek csak rövid ideig, 1-1 évig dolgoznak a sárpataki iskolánál.  Az 1948-as tanügyi törvény elválasztotta az iskolát az egyháztól, az oktatást kivonta az egyház befolyása alól. Kötelezővé tette a hét osztályos oktatást.Vallásoktatás többé az iskolában nem volt. Ezt a lelkész csak az egyház irodahelyiségében végezhette. Oda gyűltek össze vallásórára a hitoktatást óhajtó szülők gyermekei. A tanügyi törvény egyik fontos célkitűzése a Romániában uralkodó magasfokú analfabétizmus felszámolása volt. 1950-ben összeírták az írni-olvasni nem tudó felnőtteket. Meg kellett szervezni az analfabéta felnőttek oktatását (analfabéta tanfolyamok). Tanítók, tanárok az esti órákban a petróleumlámpa fényénél tanították betűvetésre az írni, olvasni nem tudókat. A demokratikus Groza kormány, amely a szocialista építés útját egyengette, számtalan az oktató-nevelő munkával össze nem egyezhető munkára kötelezte a tanügyi kádereket. Pártutasításra segíteniük kellett a Néptanácsot a különféle jelentések, kimutatások, tervek elkészítésében. Velük végeztették el az állatösszeírást, a népszámlálást, a sajtó előfizetők beszervezését, a mozgósító jellegű vizuális táblákat és még számos más munkát, persze ellenszolgáltatás nélkül.

A háború utáni esztendőben Marossárpatakon is megalakult a ?helyi pártsejt? (az RKP magja), amelynek vezetői kevésbé írni-olvasni tudó emberek vagy éppen analfabéták voltak, akik megalázó módon kezelték a tanügyi kádereket, de más értelmiségi dolgozókat is. Többek között az iskola igazgatóját, Szántó Istvánt, amikor egy közös megbeszélésre hívták a néptanácshoz, az egyik közülük, K. J. a bakancsa sarkával verve az iroda padlóját, a következőt mondta: ?A tanítók itt vannak a bakancsom sarka alatt? Nem egyszer a helyi pártvezetők beültek az osztálytermekbe és asszisztáltak a tanítási órákon, stressz alatt tartva főleg a tanítónőket. No, de aztán a kocka fordult. Amikor elkezdődtek a kötelező analfabéta tanfolyamok, ott ültek a padokban az egykor tanórákat asszisztált pártvezetők is. A tanfolyamot vezető tanítónő (Mihályfalvi Anna) meg is jegyezte: ?Hát maga is itt van, K.?? Persze, hogy az 1950-es évek után a régi pártvezetőket mind kicserélték és képzettebb káderek léptek a helyükbe. Most már a helyi pártvezetők és a tanügyi dolgozók közötti viszony is megváltozott, emberségesebbé vált.A tanügyi kádereket bevonták a mezőgazdaság kollektivizálásában. Házról-házra kellett járni és meggyőzni az embereket arról, hogy iratkozzanak be a kollektívgazdaságba. A földterülettel rendelkező tanügyi káderek ? felsőbb pártutasításra ? addig nem mehettek be órára, amíg nem iratkoztak be a kollektívgazdaságba. Ez volt a sorsuk a fiatal, független tanügyi kádereknek is. Ők sem mehettek be órára, amíg szüleik nem léptek be a közösbe. Az osztálytermeket a pártutasításnak megfelelően kellett feldíszíteni. Ott függtek a falon, jól látható helyen a párt központi titkárságának az arcképei. A tanulóknak kívülről kellett zengeni a titkárok nevét. De ismerniük kellett a megyei, a helyi párt és államvezetők, a kollektívgazdaság elnökének és mérnökének a nevét is. Iskolalátogatások alkalmával a tanfelügyelők mindezt számon kérték ellenőrizték.  Visszaemlékszem, hogy 1988-ban, amikor a második osztályban meg akartam győződni, hogy a taniulók mennyire ismerik a helyi vezetőket, köztük a gazdaság szakirányítóit, egyik tanítványom, kissé meglepődve a következőt mondta: ?Láttam, hogy a gazdaság mérnöke bizonytalanul lépkedve jött a Borjú-kert felől, át akart lépni a sáncon, de megcsúszott és a sáncba esett.?Az oktató-nevelő munkát a politika árnyalta be. A szocializmus azt tanította: ?az élettől és politikától távol álló iskola hazugság és képmutatás?.Pártutasításra meg kellett változtatni a tanulók köszönési formáját. A szépen hangzó, jól megszokott ?Jó napot kívánok!? köszönési formát az ?Előre a szövetkezetesített faluért!? köszönési forma váltotta fel. Ennek a köszönési formának a megtanulása felér egy nyelvtörő leckével. Abban az időben a gyermekek felsorakozva mentek az utcán és kórusban köszöntötték a járókelőket. Kezdetben a felnőttek nem értették a köszönést. Az egyik néni meg is kérdezte az előtte haladó társát: ?Te, mi a brantot mondanak ezek??

Az ipar elsődleges fejlesztése a mezőgazdasággal szemben elszívta a munkaerőt a termelőszövetkezettől. Az ifjak, de a felnőttek is szívesen orientálódtak az ipar felé, annál is inkább, mivel a TSZ-ben a munkanap egység értéke nagyon alacsony szinten mozgott. Ennek következtében munkaerő hiány jelentkezett a gazdaságban, különösen a növényápolási munkálatoknál volt ez érezhető. A helyi állami szervek együttműködve a TSZ vezetőségével ? persze pártutasításra ? megtalálták a módját a hiányzó munkaerő pótlására. Az 1976-os évben minden állami alkalmazott, aki nem művelt részt a TSZ-ben, munkaerőként könyvelték el, ami alól nem képeztek kivételt a tanügyi dolgozók sem. Családonként kiosztottak megművelésre 0,1 ha cukorrépát a Cseresznyés dűlőben. A következő években a zöldség-farmon osztottak részt az alkalmazottaknak. Nem volt ritka eset, amikor a tanügyi kádereket visszahívták szabadságról, hogy kalászgyűjtési akciót szervezzenek a tanulókkal. Szabadságra addig nem mehetett a tanügyi káder, amíg a selyemhernyó tenyésztési periódus be nem fejeződött (amíg a selyemhernyók be nem gubóztak). Az 1950-es években a helyi állami vezetést arra kötelezték, hogy a falun lakó tanítóknak fizetés kiegészítésként biztosítson 0,2 ha területet megművelésre, ahol megtermelhetik a családi konyha számára a legszükségesebbeket. Ezt az intézkedést a TSZ megalakulásával visszavonták. A legelképesztőbb dolog az volt, hogy a földdel nem rendelkező állami alkalmazottakat, köztük a tanítókat is arra kötelezték, hogy évenként 20-25 kg sertéshúst szerződjenek. Itt kell megemlíteni, hogy voltak olyan állami alkalmazottak, akik sertést nem vágtak, de a 20 vagy 25 kg sertéshúst le kellett szerződniük.

                                                           (folytatjuk)                                                  Gálfi Tibor ny. tanító

 

 

- Falutörténet -

A marossárpataki zsidók deportálásáról

 

Az új magyar belügyi vezetés és az Eichmann-kommandó kezdetektől a magyar zsidóság teljes deportálására törekedett. Ennek érdekében Veesenmayer már április elejétől újra és újra követelte Sztójaytól, hogy a magyarok sürgősen bocsássanak 100 ezer zsidót a németországi hadiipar rendelkezésére. A kormány beleegyezett. A gettósítás megkezdése után a német követ a Wehrmacht kérésére hivatkozva azt kezdte követelni, hogy a frontvonalhoz közeli északi és keleti megyékben gettósított csaknem 290 ezer zsidót biztonsági okokból szállítsák el a hadműveleti területté nyilvánított térségből. Sztójay az ügyet Jaross belügyminiszterhez továbbította, aki a zsidóügyekben illetékes Endre Lászlóhoz fordult. Endre válaszul közölte, hogy ekkora tömeg hosszú távú élelmezésére és elhelyezésére az ország nem képes, és javasolta, hogy fogadják el az Eichmann által már tolmácsolt ajánlatot: a németek hajlandók átvenni minden magyar zsidót. A konspirációt segítették a vidéki közigazgatás jelentései a gettókban és táborokban uralkodó katasztrofális állapotokról. Bár hivatalos döntés vagy rendelet nem született, Endre és Eichmann hozzálátott az előkészületekhez. A deportálások kezdetét május 15-re tűzték ki.A részleteket Endre dolgozta ki: a vonatok átlagosan 45 vagonból állnak, egy vagonba 70 zsidót kell bezsúfolni, minden vagonba egy vödör víz és egy üres vödör kerül a testi szükségletek elvégzésére. Az útra fejenként kétnapi, azaz 80 dkg kenyeret kell biztosítani, a vagonok ajtaját lánccal kell lezárni. Az élelmet, a vödröket és a láncokat a helyi polgármesteri hivatalnak kellett beszereznie. (Ez általában a feladatot a helyi Zsidó Tanácsra hárította.) A parancs értelmében a deportálás a zsidótörvények hatálya alól mentesítetteken kívül mindenkire vonatkozott. Így a munkaképesek mellett a kórházakban, börtönökben, elmegyógy-intézetekben lévő valamennyi zsidónak nemtől és kortól függetlenül menni kellett.A tömeges deportálás május 15-én kezdődött. A gettókhoz és téglagyárakhoz legközelebb eső vasútállomásokra megérkeztek az üres vagonok. A zsidókat legtöbbször még a gettóban testi motozásnak vetették alá. Kirendelt védőnők (távollétükben csendőrök) még a nők hüvelyét is átvizsgálták elrejtett értékeket keresve. Csomagjaikat is átkutatták. Ezt követően a lezárt utakon, szigorú csendőri kísérettel elindult a menet az állomás felé. Útközben sok zsidót brutálisan összevertek. Az útkereszteződésekben rendőrök vigyáztak, az utcák kiürültek, a nem zsidó lakosság általában lehúzott redőnyök mögül figyelt. A pályaudvaron megkezdődött a bevagonírozás. Egy legfeljebb 40 fő elhelyezésére alkalmas vagonba 60-80-100 embert zsúfoltak be a maradék csomagokkal együtt. Néha a bevagonírozás előtt egy utolsó motozásra is sor került, majd a zsidóknak néha alsóruhában kellett beszállniuk. A csendőrök,  a legkisebb ellenállás esetén, azonnal lőttek. Itt is gyakori volt a verés és a gúnyolódás. Bár Eichmann és Ferenczy többször tiltakozott, a honvédség még a gettókba is kézbesített munkaszolgálatos behívókat, a munkaszolgálatosokat pedig az érvényben lévő rendelkezések szerint nem volt szabad elszállítani. Ennek ellenére kimenőn lévő munkaszolgálatosokat gyakran visszatartottak, a behívókat nem kézbesítették, sőt a felsőbb szervek sugallatának megfelelően sokszor a mentesítetteket is deportálták.Olvastam, hogy Nagyváradon a németek filmre vették, ahogy a csendőrök a bevagonírozásnál verik a zsidókat. A filmet később a semleges országok német követségein vetítették le azt igazolva, hogy a kegyetlenkedésért a magyar hatóságok felelősek. Eichmann emberei mindenhol jelen voltak, de nem kellett közbeavatkozniuk. A deportálás még holokauszt történetében is példátlanul gyorsan haladt. Május 15. és június 7. között, 24 nap alatt 289 ezer magyar zsidót deportáltak Kárpátaljáról és Erdélyből. Június közepére ez a szám elérte a 340 ezret, a hónap végére pedig meghaladta a 400 ezret. 56 nap alatt a cinkos magyar hatóságok segítségével a németek minden korábbi eredményüket túlszárnyalták: július 9-ig 147 vonattal, német adatok szerint összesen 437.402 zsidót deportáltak. Magyarországról Budapest és a munkaszolgálatos alakulatok kivételével teljesen eltűntek a zsidók. A vonatok néhány kivétellel mind egy irányba indultak: Auschwitz-Birkanauba.[1]

 

A második világháború idején négy zsidócsalád élt Marossárpatakon. Egyik családfő, a falu elismert és közkedvelt orvosa, Eizikovics doktor volt. A másik három a Frigman, Goldstain és Izrael családok. Izrael Izidorék földművelésből éltek, a másik két család kereskedésből. 1944 tavaszán gyűjtötték össze őket a kakastollasok, s kísérték a marosvásárhelyi gettóba, ami a régi állatvásár tér helyén lett létrehozva.A falu értelmiségei összefogtak, hogy Eizikovich doktort megmentsék a deportálástól. A Marosvásárhelyi Orvosi Kamara is mindent megtett annak érdekében, hogy zsidó kollégájukat mentesítsék az elhurcolás alól. Budapesthez fordultak segítségért, több helyen is próbálkozva, de sikertelenül. Mindenki nagy izgalommal várta a fővárosi jóváhagyást, mert tudták, hogy elutasító válasz esetén az orvos családját is a gettóba költöztetik. Szántó István igazgató-tanító, a zsidó orvos lovas kocsiján beutazott egy reggelen Marosvásárhelyre, hogy Eizikovichék sorsa felől érdeklődjön dr. Papp Zsigmondnál, aki az üggyel foglalkozott. Papp doktor szomorúan közölte, hogy nem sikerült felmenteni a sárpataki orvos családját. Hazafelé, a tanító kompjárattal jött át a Maroson, amikor három szekeret vett észre az innenső parton. Eizikovichék voltak. A család könnyezve vett búcsút kedves ismerősétől. A doktor fia, odajött a lovához, átölelte a nyakát, és sírva búcsúzott tőle. Szántó Pista bácsi könnyes szemmel mesélte a megható pillanatokat. A gettósítás azt jelentette, hogy a községek és falvak kis létszámú zsidóságát összegyűjtötték, és egy közeli nagyvárosba, vagy annak határában felállított gettóba, majd gyűjtőtáborba szállították. Ezek a legtöbb esetben téglagyárak voltak. A városi zsidó közösségeket általában egy elkerített városrészben kialakított gettóban zsúfolták össze. A gettókat leggyakrabban a zsidók által sűrűn lakott negyedekben, vagy a leginkább leromlott környéken jelölték ki.Bár a megfelelő rendelet csak április 28-án jelent meg a hivatalos közlönyben, az április 7-ei bizalmas utasítás alapján, a gettósítás Kárpátalján már 1944. április 16-án hajnalban megkezdődött. Itt 16 gettót és gyűjtőtábort állítottak fel, a sorrendben következő Észak-Erdélyben pedig 11-et. A két zónában néhány hét alatt majdnem 290 ezer zsidót zsúfoltak össze. A gettókat legtöbbször palánkkal vették körül, amelyet idegen csendőrök és ismerős rendőrök őriztek. A rendőrök általában emberségesebbek voltak, megengedték, hogy a kerítéshez lopakodó árusok vagy barátok élelmet adjanak el vagy át az éhező zsidóknak. Néha még levelek kézbesítésére is vállalkoztak. Az idegen csendőrök általában indokolatlan brutalitással léptek fel.A csendőrnyomozó alosztályok sok helyen gúnyosan csak ?pénzverdeként? emlegetett kihallgató központokat állítottak fel. Itt a gazdag vagy annak hitt zsidókat vallatásnak vetették alá, hogy elárulják, hová rejtették vagyonukat. A "kihallgatás" során gumibottal és puskatussal verték talpukat, a családfő szeme láttára nemegyszer meztelenre vetkőztetett felesége mellét ütötték, előfordult a nők megerőszakolása is. A nagyváradi "pénzverdében" a csendőrök veréssel és villanyárammal kínozták a levetkőztetett foglyokat.Az éhség, a zsúfoltság, a higiénia és a gyógyszerek szinte teljes hiánya a betegségek melegágyává tette a gyűjtőtáborokat. Hamarosan fertőző betegségek ütötték fel a fejüket: megjelent a tífusz, a vérhas és a tüdőgyulladás.A sárpataki zsidócsaládok 2-3 hetet töltöttek a gettóban. Sok jóérzésű sárpataki lakos vitt csomagot nekik. Aztán vonatra tették, lágerekbe, majd a gázkamrákba vitték az elhurcoltak nagy részét. Maros megyéből 7 ezer személyt hurcoltak el, akik közül alig több mint ezer ember tért vissza a megsemmisítő táborokból. Marossárpatakról 20 zsidót deportáltak. Ezek a következők voltak: Dr. Eizikovics Károly, Eizikovics Károlyné, Eizikovics Károly ifj., Eizikovics Róza, Frigman Zsigmond, Frigman Ilus, Frigman László, Frigman Regina, Goldstein Sándor, Goldstein Hermina, Goldstein Sándor ifj., Goldstein Lázár, Goldstein Zsuzsa, Goldstein Irén, Goldstein Andor, Goldstein Lázár, Izrael Izidor, Izrael Lajos, Izrael Olga, Izrael Andor. A dőlt betűkkel írt személyek nem tértek haza.  Eizikovich doktornak édesanyja, felesége, két gyermeke lelte halálát a gázkamrákban. A Goldstain családnak négy, Izraeléknek három, Frigmanéknak szintén egy családtagjukat végezték ki. Az életbemaradtak közül többen telepedtek le Izraelben.Az elhurcolt zsidók bár nem a csatában, a háború ütközeteiben estek el, de ártatlan áldozatoknak számítanak és emlékük kitörölhetetlenül él az idősebb generáció emlékezetében.

A magyarországi zsidók elhurcolása idején, egy másik zsidócsalád is került Sárpatakra: két nő és két leányka. A felső Teleki kastély üresen hagyott szobáit lakták, nappal nem mutatkoztak, csak estefelé jártak ki levegőzni. Valaki gondoskodhatott róluk, mert a raktáruk mindennel tele volt. Állítólag mindkét nő férje tiszt volt a magyar hadseregben, de zsidó származásuk miatt mégis rejtegetni kellett őket. A félreeső sárpataki kastély azonban csak rövid ideig jelentett búvóhelyet számukra. A front közeledtével elárulták és elhurcolták őket. Egyik nő, a háború után visszatért a kastélyhoz. Két napig tartózkodott itt, s távoztával magával vitt egy ládát, amelyet elástak egykor a kastély kertjében. Sokak szerint arany és ezüsttárgyak voltak a ládában.

                                                                                                                              Berekméri Edmond



 

 

Marossárpatak templomai

 

A Maros jobb partján fekvő Marossárpatak, mint királyi birtok, több alkalommal cserélt gazdát. 1228-ban a Bánffy család tulajdona, 1319-1920-ban I. Károly "Symon filius Mychaelis comes de Sumlou et de Karasou" részére ajándékozza. (Entz Géza: Erdély építészete a 11-13. században. 124. old.) 1674-ben I. Apafi Mihály fejedelem Teleki Mihály kancellárnak ajándékozta Sárpatakot a gernyeszegi várral, Sáromberkével és Erdőcsináddal együtt.   A falu középkori római katolikus templomát a Kacsics nemzetség a XIII-XIV. században építtette. Domokos nevű plébánosa 1332-1335 között fizette a pápai tizedet. Az 1332-es jegyzéken Sarpotok, az 1333-asban Sarpathak formában írták a falu nevét.                                                                                                   A gótikus templom egyhajós alaprajzú volt, egyenes záródású, keresztboltozatos szentéllyel. Ez a boltozási megoldás volt a legelőnyösebb a szentély támpillérek nélküli határoló-falainak terhelését figyelembe véve. A XVI. század folyamán, a reformáció után a református vallást követők használatába került a templom. A reformátusok átépítették a boltozatát. Az ódon templom helyett a nagy létszámú egyházközösség (az 1892-es adatok szerint 1038 lélek volt a reformátusok és 37 a római katolikusok száma) egy új és nagyobb méretű templom építéséhez kezdett, melyet 1925-ben (?) vettek használatba és a középkori templomot sajnos lebontották. A régi templom emlékét mindössze harangja őrzi, melynek palástján a "Cristus rex venit in pace, Deus homo factus est" felirat olvasható.Az új református templom egyhajós, oromfalas homlokzatához építették a magas, kétszintes harangtornyot, hegyes sisaktetővel. Az új templom építésének szükségessége vitathatatlan, de, hogy 1925-ben egy középkorú eredeti templomot ? még ha rossz állapotban is volt (?) ? lebontottak, az megbocsáthatatlan.Az egyház, illetve a püspökség vezetősége nem volt tudatában annak, hogy egy hatszáz éves templom lebontását engedélyezi, még akkor is, ha azt 1925-ben még nem tartották műemléknek!? Magyarországon már a XIX. században megkezdték a magyar műemlékek összeírását és védettségét, s nemcsak a szakemberek feladata volt azok megmentése, hanem az épületek használóié is. A régi templomról lebontása előtt vajon készítettek-e fényképet?   Egy középkori templomunk hiányzik tehát! Ez a megtörtént eset legyen figyelmeztető az egyházak és a püspökségek műszaki szakembereinek arra, hogy megfontolják, miként engedélyeznek javítási- bontási munkálatokat régi templomok esetében. Ez időszerű ma is, mikor majd minden egyház épít- javít. A település kis létszámú római katolikus híveinek ma imaháza van Sárpatakon.

 


Oldalmenü
Naptár
Szavazás
Szerinted milyen a honlap?
Nagyon jó
Tetszik
Egész jó, bár még lehet rajta javítani
Elmegy,de csinálhattal volna jobbat is
Nem tettszik
Diavetítő